Az Opera 2014/15-ös évad image kampánya szerves folytatódása az előző évad kreatív koncepciójának. Minden évben egy olyan különös képi világot tártunk a célcsoport felé, mely stílusában megkülönbözteti a magyarországi kultúrintézmények kommunikációitól.
Élő, játszó művészek, megidézett előadások és darabok sajátos képi világban, ami közelebb viszi az opera műfaját rajongóihoz és az új generációhoz is. Az idei kampány egy különös szürreális-reális világban zárja le a trilógiát. Szűrreális a film főhőseinek kalandozása az Operában, de reális, hiszen az opera műfaja is ilyen hömpölygő és túláradó. Szűrreális, hiszen olyan filmes feldolgozásban idéződnek meg a darabok, személyek, melyeket színpadon így nem láthatunk. Reális, hiszen az Opera művészei játszák szerepüket és minden a házban, napjainkban történik. Az elkészült film és megrajzolt kreatívok igazán friss impressziót adnak a nézőknek, de egyúttal gondolkodásra is serkenti őket, mi van a megidézett figurák és képek mögött. Ez a film bármelyik operamű parafrázisa is lehetne, de egy operarajongótól elvárható, hogy megfejtse a miérteket.
Azért, íme a történet: Viharos éjszaka, Andrássy út. Az Opera sarkán őrködő márvány Szfinx felnyitja szemét, az esőben egy régi fekete autó hajt el utasával: Fausttal (vagy talán a bolygó hollandival), akinek sofőrje maga Mefisztó – az egykori Anyegin. Félelmetes ítélet idő: mennydörgés és villámlás, az autó ablaktörlője mint egy metronóm, időnként láttatni engedi Margitot (esetleg Sentát?) – de a nő szempillantás alatt eltűnik – és nem tudni, hogy csak egy tünemény volt, egy ábrándkép, vagy a jelenvalóság, miként azt sem tudni: az autó elgázolta őt, vagy ott sem volt soha, csak az utas szeme káprázott.
Faust kiszáll az autóból, a nőt azonban sehol sem látni – így elindul a lépcsőn, az Opera Királyi lépcsőházának bejárata felé, ahol hirtelen felizzik az ajtó O betűt formáló kilincse. A férfi belép az épületbe, és nyomban az Opera Aulájában találja magát, szó szerint: ahol saját énje jön szembe vele ellentétes árnyékot vetve, majd folytatván az utat és a keresést, egy hívogató kígyót követve emeli tekintetét a lépcső-pihenőre, ahol Senta emelkedik ki ódon akváriumában a márványból. Senta, vagy A Rajna kincse sellője lebeg a vízben – a sivataggá váló tér közepén? Ahogy a főhős közelít, a sellő megmozdul, megigézi a hollandit… De ki is ez a nő és hol vagyunk? Talán az egyiptomi sivatagban ahol Aida élve temeti magát szerelmébe- és ezzel önnön börtönébe zárva, vagy mégis Senta végzete néz vissza a hollandira? Ki tudja, hiszen a medaliont felnyitó Faust arcképüket látja: Margitot és önmagát, de hogy ez csupán Faust emlékeinek kivetülése, vagy éppen a jelenben járunk: talány marad, hiszen az Opera páholysor felé vezető ajtajának üveg vágatában meglátjuk őket, amint elfordulnak tőlünk. Jelenből a múltba léptünk, vagy már a jövőben járunk? És az ajtó, miként egy régi könyv kinyílik: ahol farkasszemet néz velünk Tosca, aki nemcsak belső énjét, de Ulrikaként a jövőt tárja fel a tudós Faust előtt. Ám amit Ulrika mutat a hulló, száraz falevelek közt az érdektelen idősíkban: életre kel. Faust a sors útveszőjében végérvényesen belépett abba a szobába, amit talán Judit kérlelésére a Kékszakállú tár fel számára (vagy Judit önmaga a hetedik szoba?).
Hősünket azonban hajtja egy belső erő – miközben rádöbben: a világ a feje tetején áll, illetve forog vele. Amikor riadtan a földre huppan meglátja a herceget, a hattyú párjának arcára égett sötét oldalt. Ahogy a hattyú fordul, úgy fordítja a herceg tiszta emberi arcát a tragikus sorsuk idilljét megzavaró idegen felé, végül nem marad utánuk más, csak egy kotta, a fekete tollal.
A hollandi azonban nem adja fel a keresést, beles minden függöny mögé, így találkozik össze tekintete V. Fülöppel – az agg, aganccsá torzult koronát viselő királlyal és feleségével, Valois Erzsébettel, az ifjú királynéval. Valóban Fülöpöt és Erzsébetet látjuk, vagy ez ismét csak a látszat tréfája volt, és Falstaff ül velünk szemben örök körforgásban Alice-szel, aki lóvá teszi a felszarvazott lovagot? Ki tudhatja: Erzsébet, vagy Alice gesztusa éppúgy lehet nyitánya a fájdalmas feljajdulásnak minként a kacagásra nyíló száj elénk tárhatja magát az Univerzumot: hiszen a fájdalom és az öröm két ellentétes pólus között az „érzések mindensége” köszön vissza ránk: melyben tovalebeg a hollandi vörös vitorlás kísértet űrhajója.
De miféle univerzum az, ahová most a hollandi hajója tart, és hogyan tűnhet tova, ha a hollandi éppen az Opera proszcénium páholyában vizitel V. Fülöpnél? És mi lehet az a különösen míves, reliefekkel gazdagított mellvéd a csillagoktól fénylő univerzumban? És kinek a tekintetét követjük, amikor a zenekari árokban játszó zenészeket pásztázva hamarosan a színpadot látjuk, ahol éppen zajlik az előadás: a Hippolütosz repülő lényei és a piruettező balett táncosok között ott egy ismerős alak: Faust. A tudós távcsövébe kémlel, majd végre mi is megpillantjuk azt, amit – akit ő lát: Sentát, Margitot, a lebegő sellőt, az örök nőt az űrben, a csillagok közt, és lassan kirajzolódik a mellvéd is, és a milliárd égitestnek hitt fénylő pont: az Opera nézőterének csillogó páholysorai, és főhősnőnk „földet érésekor” rájövünk: mindegy, hogy amit az előbb láttunk káprázat volt-e vagy az emlékezet műve, álom- és valóság: mert az Operában vagyunk, ahol minden lehetséges. Ahol valóban kinyílik a világ. Shoko Nakamura pedig maga is csillag: a Nemzeti Balett fénylő csillaga, akit Cser Krisztián, a fizikus operaénekes követett végig a filmben. Hiszen 2014/15: Faust évad. Taps és ováció. A láthatatlan háttérben, az egyik fura szobában talán még mindig ott ücsörög a karmester, aki az imént az árokban vezényelt, az Opera aulájában pedig „Arpa d’or dei fatidici vati” („jövendőmondó váteszek arany hárfája” – Nabucco, ford. Anger Ferenc) a zenekar hárfaművészei játszanak az idők végezetéig.
